Az, hogy kedvelünk, vagy szeretünk valakit, sok mindenen múlik. Sokszor az első benyomástól függ, hogy szóba állunk-e később is az illetővel, és aztán akár szorosabb kapcsolat is kialakulhat. Attól is függ, hogy milyen előismeretink vannak a másikról. Persze vannak helyzetek, amikor kénytelenek vagyunk verbális kapcsolatba lépni olyanokkal, akiknek legszívesebben a közelébe sem mennénk. Ez persze más kérdés. Most nem erről szeretnék beszélni. Mindenki került már új környezetbe, iskolába, vagy munkahelyre, új, ismeretlen emberek közé. Így mindenki tudja, milyen az, amikor kialakulnak egyes csoportok, amelyek tagjai kölcsönösen szimpatikusak egymásnak. Az általános- és középiskola időszakában alakulnak ki az életre szóló barátságok. Már akinek szerencséje van. Ahol ilyen kisebb csoportok, szövetségek jönnek létre, ott megjelenik a csoportok közötti rivalizálás. Hol nyíltan, hol nem. Valaki konkrétan a másik szemébe mondja, ha nem tetszik neki, valaki a háta mögött „szedi darabokra” a számára unszimpatikus egyént. Valaki elviseli ezt, valaki nem. Másik eset, amikor tettei alapján ítélünk meg valakit, és nem vesszük figyelembe azt, hogy ballépését esetleg már milliószor megbánta. Azt gondolom, hogy előfordulnak olyan esetek, amikor alaptalanul támadunk valakit hátba, egyszerűen csak jobban meg kéne ismerni. Akkor első kézből bizonyosodhatnánk meg arról, hogy tényleg olyan rossz ember, mint amilyennek látszik, vagy sokan állítják. Akár kellemes csalódásban is lehet részünk, ha kiderül, egy értékes embert ismerhettünk meg. Ha már eleve megismerni akarással indulnánk a környezetünk minden tagja felé, elkerülhetnénk a fent említett konfliktusokat. Csak egy kis részt, egy jó részt kell felfedezni a másikban, és máris jól alakulhat minden. Persze, mindenkit nem ismerhetünk, aki körülöttünk van, és rosszindulatú, idegesítő emberek is vannak. De senkit nem ítélhetünk el. Karinthy Frigyes szavaival élve: „Senkinek nem kötelessége, hogy szeressen – de senkinek nincs joga ahhoz, hogy gyűlöljön.”

Balogh Bernadett